2010. április 30., péntek

A hímzés lélektana (EEF: Rose House 1)

Most nem éppen arról írnék, hogy a hímzés (és a kézimunkázás egyáltalán) miért is oly nagyszerű elfoglaltság, ... hogy kisimít, megnyugtat, elmélyít, feltölt... na ennyi azért csak kikívánkozott belőlem. Néhány olyan kérdést boncolgatnék, ami mindig is foglalkoztatott. Nevezetesen, hogy miért érzem - néha kényszeresen -, az újba kezdés vágyát és hogy miért múlik el a varázs a minta kb 2/3-ánál és lassul ólom léptűvé a haladás, vagy kerül egyszerűen a sutba a korábban hőn áhított darab? Persze ezek nem ennyire sarkosan jelentkező problémák nálam sem és a hímző személyisége is sokban befolyásolhatja a tényállást, de mégis úgy érzem, sőt tudom, hogy ez sokunknál előforduló jelenség. Szerintetek miért?

Én most éppen ezzel a mintával lassultam be, pedig az elején bomlottam érte...

12 megjegyzés:

KicsiKató írta...

Nem vagyok nagy sportoló, de gyanús, hogy mondjuk egy futóversenyen is ekkor lanyhul leginkább az ember lelkesedése... Vagy pl. ha fallabdázom, az első negyed órát imádom, a második negyedben jól játszom, de mire eljön a háromnegyed, annyira, de annyira kivagyok... És aztán a végén mégis csodálkozva veszem tudomásul, hogy máris vége:))

Szerintem valahogy így lehet a hímzéssel is, nemhiába a kitartás és türelem fejlesztésének egyik legjobb módszere:)

De néha csak egy kis lelkesítésre vár az ember, úgyhogy: Hajrá, Rita! Hajrá, Rita!:)))

KicsiKató írta...

jajh, csak elfelejtettem bejelölni a követőfülecskét...:)

Nina írta...

Hát ez a kérdés engem is hónapok óta foglalkoztat... meg sem merem számolni, hány elkezdett munkám van, mindegy, mennyire kicsik, akkor is... Bár nekem hetek óta maga a hímzés kimarad, de folyton új dolgok után ácsingózok... Nem tudom, miért.
Azt sem tudom, miért hullámzik az ember alkotókedve... Murphy törvénye, hogy akkor akarnék, amikor nincs rá idő és fordítva... de ha ideálisak a körülmények, és mégsem akarok hímezni, az miért van?
Az élet nehéz kérdései... napokig beszélhetünk róluk :))

Jamjar írta...

Teljesen igazad van Rita! Velem is sokszor (mindig) így van. Vigaros-vehemens lendülettel fogok bele az aktuális dologba-kötés, horgolás, hímzés, kosárfonás, egyszerű patchwork - vagy bármi- a kezdeti lendület egy pulóver elejéné max az ujjaknál fogy el. Most is találtam egy kb 10-15 éve elkezdett norvégmintás kardigánt, az elejénél félbe hagyva, és egy gyerek mellényt-majdnem készen, amit már ki tudja hány éve nőtt ki a fiam. De a takaróval kényszerítem magam, hogy csináljam. Ne add fel! Csodálatos dolgok kerülnek ki a kezeid közül, csodállak értük! :))

enigma írta...

jaj, ez a kedvenc mintám:)....és szerintem alkati dolog is,hogy ki mennyire lelkesül be először, s a monotóniatűrése mikor fogy el :)...én pl a fűzésben is max egy pár fülbevaló kedvéért vagyok 2x uazt a mintát fűzni...és már ez is nagy kihívás, de én mindig is lobbanékony, szenvedélyes típus voltam/vagyok...

Márti írta...

Gyönyörű, annyira szépek a színei - imádni való!!!!! Imádom a képeidet is!!!!

KicsiKató úgy, de úgy megfogalmazta, ugyan ezt érzem én is egy-egy hímzés elkészítésekor... a fallabda esete!

Úúúúgy imádom a kitűzőimet!!!! Muszáj volt leírnom - megint!!!! Köszi! :))))

Szentpyr írta...

Tudom én, nagyjából csacskaság a felvetés maga. Mert elintézhető annyival, hogy emberek vagyunk, ennyi. Mégis az motoszkál bennem, hogy más is van még... de attól tartok, csak simán túlmisztifikálom.;)

Ó KicsiKató, köszönöm a hajrákat! Ma este akkor én most jól ezt fogom hímezni!;)

Nina, ennél nagyobb bajunk ne legyen, igaz?;)

Adri, köszönöm, nagyon kedves vagy!!

Enigma, hmm, a lobbanékony "rózsaszínimádó", izgalmas,izgalmas!:))

Márti, én annyira örülök!!!!!

Annás írta...

Hát igen, erről a "nagy lendülettel belekezdek, aztán kisvártatva már egészen más érdekel" című mizériáról én is tudnék mesélni... Általában addig hajt a lelkesedés, amíg rá nem jövök, hogy tényleg meg tudom csinálni azt a valamit. Amikor már biztosan tudom, hogy elkészülhet az a bizonyos kézimunka, már egészen máshol járnak a gondolataim. Nem túl szerencsés esetben ez a felismerés hamar bekövetkezik, ilyenkor süllyesztőbe kerül a kézimunka, ha viszont elég bonyolult, van esélye elkészülni :) Ki érti ezt? Talán csak a kihívást keresem... És olyan jó érzés " megoldani" egy feladatot...
Pár hete írtam egy listát a befejezésre váró dolgaimról... Egy A4-es majdnem tele lett, pedig egészen apró betűkkel írtam :/

unikat írta...

Pedig csodaszép!

Én valahogy késztetést érzek, hogy befejezzem, hogy teljes egészében láthassam a mintát. De az is igaz, hogy eddig még szinte egy kész hímzést sem tartottam meg, így mindig valamilyen általam kitűzött határidő hajtott.
S most fordult először elő, hogy ha elfog az említett érzés, akkor nem izgat, félreteszem, de pár nap múlva már ismét izgat a befejezés.

katka írta...

Kedves Rita!
amióta megtaláltam oldaladat azóta gyűjtögetek k-mintákat és csodálattal figyelem friss alkotásaidat.Én kötéseknél vagyok úgy ,hogy abba kell hagynom mert már új ötletem van!/sajnos 1x2 már kinötték a gyerekek a félbehagyot dolgokat.szörnyű nem?a hímzésnél ilyen gond nincs ez vígasztalhat(:
szabad kérdeznem valamit?
mikor érsz rá alkotni? meg bloggot vezetni és a gyerekek?
csodálattal figyelem a szorgos munkákat és a frissülő képeket.
üdvözlettel: katka

Szentpyr írta...

Annás,
na ez az! azt hiszem pontosan így vagyok ezzel én is. ennél a mintánál is, amikor meg voltak a speciális öltések, meg látszott már nagyjából, hogy a színek, hogy mutatnak majd egymás mellet, akkor én "kész is voltam". Nos, azért kíváncsi lennék, hogy akkor hogy a szöszbe voltál képes azt a gyönyörű, de nem utolsó sorban hatalmas takarót elkészíteni, hogy?:))

Marcsi,
miért nem vagyok meglepve??;) az a helyzet, hogy te túl jó vagy ilyen dőreségekhez!:D

Katka,
köszönöm, hogy írtál!:) A kézimunkázás nekem lelki szükséglet (mint írtam volt korábban, a másik kuckómban),annyira fontos, hogy találok rá időt!! Hímezni, szinte csak este szoktam, miután elalszanak a gyerekek, de horgolni kicsit szabadabban is lehet, autóban anyós ülésen, vendégségben, meg persze este...ezt is. Blogolni meg nap közben, rá-rá pillantva a monitorra.

Szecsi írta...

Számomra is ismerős érzés, ez az elkezdeni és félbehagyni...
Bár úgy gondolom, hogy javulást tudok felmutatni ezen a téren (régebben sokkal rendetlenebb voltam), de azért még mindig előfordul.
Én is sokat gondolkodtam már rajta, hogy miért lehet ez így és én arra jutottam, hogy ebben az internetes világban annyi, de annyi inger éri az embert...néha csak kapkodom a fejem...
Engem a blogokat nézegetve kap el a "húúú, ezt el kell készítenem" érzés (van úgy, hogy egy minta elsőre nem is tetszik, de aztán valahol meglátom kihímezve és akkor elájulok...)